Fiatalon vakító napsütésben egommal a földemet szántottam. Vetéskor elhullott magjaimat, percekben s órákban számoltam.
Szivárvány könnye hullott rám életem derekán, zongorámon játszotta cseppnyi dallamát, s szívem duettje.., hallatta magát színpadán.
Hívtam én a sorsot, de érte mindig a holnap felelt. A végzet kapuját döngettem sokszor, de az idő soha – soha nem felelt.
Földi létemet lassan megértem, a halált én nem, nem félem. S ha kell hazasurranok a fényben, hogy a csendben újra megtérjem…
Érchegyi Csaba Rudolf
Visegrád, 2023.01.20.
Jelen irodalmi mű, a szerzői jogvédelem hatálya alá tartozik.