Szikra voltál s egy látomás az éjszakába. Sugallat volt mi jött, váratott magára.
Ahogy beszéltél hozzám, hangod tiszta forrásként csobog bennem.
Tűző napod ragyogott árnyékomra, s mosolyod délibábja két szememben.
Nevetésed könnypatakja eközben sáros szürke lelkemet mosta.
Csókod forró ajkamat hűtötte, s én pillantásodban félve csókoltam vissza.
Sok mindent elmondanék, de ajkaid közt, mondataim vesznek el.
Hagyom, hogy leheleted lágy simogató szellőként, andalítson el.
Még csókodban ringottam, a hold arcodon pislákolt, szemboltom lecsukódott s alatta voltál szépséges virágom.
Kopogó cipőd hangja ébresztett, mosolyodban lángolt szívem reggel.
Igéző szemeid naptükreként sugárzott. Üde angyali arcod látványa sugallva, felrázott.
A nap tengere lassan emelkedett, betört az ablakon át, szerelmünk hajója repített minket oda, hol szívünk temploma várt…
Érchegyi Csaba Rudolf
2022.11.19.
Jelen irodalmi mű, a szerzői jogvédelem hatálya alá tartozik.