Sebeimből erdőt, s virágot ültettem, napom világította meg minden álmom. Csak addig fogadtam némaságot míg kinyíltam, s ma így virágzom…
Minden sebem egy emlék, minden csepp könnyemnek egy magja. De ma szívem mélyén dallam fakad, s már nem vagyok e régi gondolatok rabja.
A csend bennem lakik, s mégis ott zúg a lét, úgy siet, mint az erdőn átsuhanó világi szél. Szőnyegén utazom a múltamon át, a régi hegyem porrá zúzom, s a viharnak adom át…
Érchegyi Csaba Rudolf
Visegrád, 2025.04.18.
Jelen irodalmi mű, a szerzői jogvédelem hatálya alá tartozik.