Mikor újra megláttalak, szívem a szívedbe dobbant, vérem pezsgő hullámai öntöttek el…s szóltam, szerelmem ölelj a mostban.
Szél fútta hajad aranyló zuhataga arcodat díszíti, szálai mint egy-egy költemény, ábrázatod megfesti.
Szemed sugallta, kérlek bilincselj örökre magadhoz, s nézd a gyűrünk végtelen útját,..mily fényes és tiszta, ami mindenhonnan haza hoz.
Ígérem, az úton fogom majd a kezed, viharban neked a barlangod leszek. A nap alatt neked virágzom, s a szélben ha kéred, táncunk is eljárom.
És ha az ég könnyei hóként hullanak a földre, szerelmünk csonka gyertyája csillagot gyújt a temetőbe.
Ott a csillogó fehér pázsit alatt nyugszunk mi kéz a kézben, s a mi csillagunk visz el minket, a mindenségben.
Érchegyi Csaba Rudolf
Létrehozva: 2021. 12. 11.
Jelen irodalmi mű, a szerzői jogvédelem hatálya alá tartozik.