Kietlen erdők ködfoszlányaiban sétáltam, hol a természet fátyolban öltöztetett. Az erdő éterét a lelkembe zártam, s lépteimmel közben a gondjaim hagytam el.
A hely ékes hangjai nekem szóltak, amerre mentem szavak helyett csak a lábnyomaim voltak.
A leheletem felhőit a fénysugár festette, képét a lágy szellő csente el, s a ködbe helyezte.
A látót kerestem, ki már rám várt…
Az erdő közepén egy sátorban tűz lobogott, s engem az izzó narancs oda csalogatott.
A sátor bejáratánál csodaszarvasok álltak, s a csillagfényes égboltból a tisztaság áradt.
Belépve a sátorba kalapom megemeltem, a látó leültetett, vele szemben.
Szeme tükrén a lángok játszadoztak, haja olvadt gleccserként hullott alá, s arcát félig borította.
Tudta miért jöttem, s mikor pillantott rám, a lángok köztünk felcsaptak már.
A kérdést kisvártatva fel is tettem, mi az, ami megszámlálhatatlan kérdeztem, és nekem mégis csak egy, s miért lettem…
A látó válaszolt, a földi létben az élet, miben ha újra születsz feladatod mást tanítani, míg angyalként nem végzed.
Elhallgatott, s a ropogó tűz a sátor égboltja alatt minket tovább gondolkodtatott.
Szemünk előtt a parázs feketévé változott, a füst álomba szenderített engem és elmém az angyalokról álmodott.
Érchegyi Csaba Rudolf
Létrehozva: 2021.05.31.
Jelen irodalmi mű, a szerzői jogvédelem hatálya alá tartozik.