Megszólalt egy gitár, s mint egy mennyei hárfa hangja, szíven talált. Egy asztalnyi görög éneke érzéseikben hatott át, s jó kedvet terített a dél asztalán.
Az utca népe csörgedezett, a gitárszó az éter hangzavarát fojtotta meg. A zene e térben úgy ropta a táncot, hogy az ajkak a mosolyok szomjára vágytak.
Nap ölelte itt delelő fényét melegében, így közvetítve az utca népnek. Állva táncolt az asztal a zene alatt, s vele a pengő húr, mint egy jó feleség, a dalban kísérő maradt.
Előttem lágy szellő macerálta a fák lombjait, s árnyékukból a levelek néha-néha a fény elé hajoltak. Árva tolvajként csentem én is egy kis vigasságot, így történt…, hogy a világ, engem is szebbnek látott.
A lírikus görög énekszó nem engedett el…, merev kősziklaként voltam ott, gyökereimmel. Zöldellő hajtás ébredt ormomon, s a nap sütötte zene zuhataga, folyt át tollamon…
Szép gondolatok nyíltak most bennem, elmém völgyében zuhantam, nyíló virág lettem. Illatom mámora a zene világát körém ácsolta, s így élhettem benne, míg nem távoztam.
Mi úgy különböztünk itt tavernában, mint kavicsok a parton, színben s méretben is mások voltunk. Vendég voltam, s előttem a gitár az énekszóval házasodott, fátyoli fénye alatt gyújtott világot annak, aki álmodozott…
Érchegyi Csaba Rudolf
2024.04.14.
Jelen irodalmi mű, a szerzői jogvédelem hatálya alá tartozik.