Egykor az életemben felébredtem, s mikor gyorsult velem az idő nem sokat láttam belőle csak elmélkedtem.
Úgy döntöttem, nem csinálom azt amit nem akarok s elutazom oda ahova én akarok.
Megfogadtam, hogy felmászom a hegyekre s lenézek a völgyekbe, köszönök a birkáknak és meggyónok egy bírának.
Megélem azt amitől féltem, s a zsarnokságot elítélve hátra hagyok mindent miből éltem.
Mindenkit meghívok az asztalomhoz vacsorára, szemük tükrében látom a választ… megőrült ez az ember vén korára.
Könyvet írok s benne üzenem az utókornak, hogy én az élet dallamát komponálom itt, s most rendezem sorba.
Vágyom az édesre s közben nyalom a sót, szomjazom mindenre mit kihagytam, mert nem láttam az utat mi előttem volt.
Megbocsátok mindenkinek s magamnak, várom a szivárványt, hogy a kertemben az esőben locsoljak.
Vártam az estét, a csillag fényében fürdőztem s az elmém azt sugallta nekem, megjöttem.
E gondolatok által egy állandó állapotba kerültem, s a szívem szeretetében elmerülve, úgy éreztem felnőttem.
Reggelre virradva megértettem, hogy nincs idő mielőtt rohanjak, csak a tér van velem, miben sorsommal helyet kell foglaljak.
A figyelem gyógyít ma már engem, amit mindenre s mindenkire áldozok, s közben kiteljesedem és egy új világról álmodok.
Nem várok a holnapra csak a mának élek, mert tudom, hogy egy lélek a térben mindent elérhet.
Érchegyi Csaba Rudolf
Létrehozva: 2021.04.09.
Jelen irodalmi mű, a szerzői jogvédelem hatálya alá tartozik.