Hallom, hogy esik az eső, cseppekkel kopogtat a nyárelő. A felhő paplanként takarja be az eget, s a madarak ébresztője festi alá az éneket.
Az eső fürdette a tájat, s a levelekről lemosott port, bemosta otthonába. Lágy szellő simogatta a gyöngyvirágot, ki illatos fehér harangjaival jelezte a tisztaságot.
A Fátyolként alá szállt felhő, gondoskodva végigsimogatva az erdőt. A napsugarak szöktek át a fátylon, játszadozó mókusok ugráltak a fákon.
Lassan a teremtett világ szépségeiben merültem, s éreztem, hogy faként lélegzem.
A gondolatok az érzéseket váltották, s testem a fák nyelvén rezgett már.
Minden fa egy élő alkotás volt, a természet koronázta meg őket, kik Királyként életet adnak s nem várnak érte többet.
Az éber álmomból arra ébredtem, hogy egy kék madár szállt le előttem.
Hírt hozott, a fák üzenték nekem:
várunk vissza idegen, hogy érezd újra szabad lényed, mi körül ölelünk, s vigyázni fogunk örökké téged.
Érchegyi Csaba Rudolf
Létrehozva: 2021.05.23.
Jelen irodalmi mű, a szerzői jogvédelem hatálya alá tartozik.