Űr, hiány és szomorúság uralkodott az élők lelke felett, mély bánat árulta könnycseppjeimet.
Minden jó s rossz mi vele élt, ezután már róla csak az emléke mesélt.
Családom gyásza mosta lelkemet, fiaként álltam sírja felett s az arcomon hulló könnyeimben folytottam lelkemet.
Megtörte szívem a föld kopogása, apám koporsójára írta, nincs már maradása.
Eltemettük, s ott állva emlékek képei villámlottak. A sírok hideg kertjében, virághalmok szőnyege alatt pihent már apám, lezárva a múltat…
Ha éjjel a csillagokra nézek, ott látom őt a legfényesebb fénynek! Alá állva becsukom szemen, s így küldöm neki üzenetem…
Érchegyi Csaba Rudolf
Létrehozva: 2020.12.20.
Jelen irodalmi mű, a szerzői jogvédelem hatálya alá tartozik.