Egy álom kergetett, s mire utolért halott volt virágom csókja, a játszma ölte meg tüzét oltva. Igaz szavaimat, hazugok temették, s én csak ítéletre vártam…
Érzelmeim szenvedtek, érzem meghalok. Lelkem feldúlt, s mint egy veszett kutya a szeretetért csaholok. Velem haldoklott a múltam…, s én csak ítéletre vártam…
Vihar előtti csend volt, a sötét Duna vizén keltem át, felettem a felhő pallosa, érzem suhint le rám… A szél marcangolta, tépte a fákat, s én csak ítéletre vártam…
Nem tudtam megszólalni, hallgattam…, csak néztem a sötét folyó vizét, tükre olyan volt, mint a vak emberé. Szívem halkan vert, s én csak ítéletre vártam…!
Éreztem, hogy korbácsol az élet. De hamarosan megérkezett, a várva várt ítélet! Halott csóknak fabatka lett az ára, s a lélekharang mesélte el, hogy a hazugokat eltemette mára…
Érchegyi Csaba Rudolf
Visegrád, 2023.07.24.
Jelen irodalmi mű, a szerzői jogvédelem hatálya alá tartozik.