Bajszom pödörgetem arcomon, s látom, hogy a kabócák hűsölnek az ágakon.
A forró nap sugarai tűzi testüket, a fenyőfa tobozai mögé bújva lágy szellő simogatja fejüket.
Partra vetett kövek e szüntelen lármát hallgatva, bölcsen hevernek a természet lába előtt, magukat átadva.
Az égszínkék tenger egykor lemásolta az eget, s tudják mindketten, hogy sötétbe borulnak, ha a nap elhagyja felettük az eget.
Egy kiszáradt fatörzs árulkodik a korról, magjait hajdan szétszórva, erdőként élt tovább, megfeledkezve a sorsról.
A tenger hullámai udvarolnak a hegynek, tükrében szerelmes, s a remény habjai közt, lábait ölelgetve kívánja a testet.
Növények és virágok színes ruhaként borítják a partot, így öltözik a táj, miben én vagyok a kilógó fonál, ki egy pillanatot alkot.
Érchegyi Csaba Rudolf
Létrehozva: 2021.07.21.
Jelen irodalmi mű, a szerzői jogvédelem hatálya alá tartozik.