A megtestesült vágyam előttem állt,
mosolyával és illatában a szomjamat oltotta.
Éltem és haltam a világba s a sötétben zseblámpával futottam utána. Verítékem mosta arcomat s közben kiáltottam, hogy merre vagy.
Egyenként mindenkit tapintottam s a sötétben kerestem az illatot,
mit magasztaltam.
De a lámpám fénye nem gyújtott világot, s a sötétben az arcokat nem látva a remény kiáltott.
A vágyaim emlékeimben temetkezett, csendben vártam a sötétben
s a gondolatok öltek meg.
Elaludtam s egy hűvös lehelet csókja érintette arcomat,
felébredve a fényben láttam őt s az érzés újra elragadt.
Nem érinthettem, hiszen angyal volt már, ki az éden kertbe vezetett engem, hol közös őseink vártak már, az ünnepre felkészülten..
Az éden kertjében a fény oltárán, kettőnk lelke eggyé vált
s egy lélekként születtünk le újra a vágy kapuján.
Megérkezve, a szülőkre mosolyogtunk s tudtuk,
hogy mi a két szülő vágyának rügyéből, egy testként fakadtunk.
Ha kérdezitek mi a vágyunk, mit akarunk.
Gyerekként a felnőtt fejünkkel játszani s lubickolni szabadon.
Érchegyi Csaba Rudolf
Létrehozva: 2021. 03. 06.
Jelen irodalmi mű, a szerzői jogvédelem hatálya alá tartozik.