Kidőlt faként estem ágyamban, s az éj csillagpaplana takart be engem fáradtan.
Az ég fénye alatt álomba zuhantam, és eközben ősapámmal álmodtam.
Sorsom kerekét forgatta, oly gyorsan pörgött, hogy nem láttam, mi is volt rajta.
Sok kerékbe tört lelkeket láttam, s a forgó kerék előtt kíváncsian álltam.
Félelem fogott el ősapám arcát látva s a halált kérdeztem, miért vitted el őt a sors kerekébe zárva.
Nem válaszolt s ekkor én megállítottam a kereket, ott voltam rajta, mi engem is meglepett.
Eközben az éj a napfelkeltét szülte meg, s én ébredezve búcsúztam ősömtől, ahogy lehetett.
Szeme üzente még, hogy teremts jövőt s ne állíts falakat, mert a sors kövei közt csak a fény festi meg eltévedt utadat.
A jövő fényét hozd el s lobogtasd egy életen át, hadd lássa mindenki, ez a világ!
Érchegyi Csaba Rudolf
Létrehozva: 2021. 10. 11.
Jelen irodalmi mű, a szerzői jogvédelem hatálya alá tartozik.