A harangok ma másként konganak, a ház gazdájával már nem egy hitet vallanak.
Az aranyló oltár szónoka a megváltást kínálva, ostyaként adta a testet istennek ajánlva.
Egy fehér fényt láttam mi az aranyat mosta, az oltár helyén az igazság lépett be, s nem volt rosta.
Világ kinyílt a sötétben nem féltem, az arany nem vakított el s szabadon éltem.
Egykor a sötét eszmék a szemembe és a fülembe másztak, de az igazság forró üstjében főttek szét és igazakká váltak.
Újra eljöttek ők, fekete oltárt alkotva, minden aranyat felpakoltak s elvittek alkonyra.
Csak egy kincset hagytak itt, a lélek maradt, melyhez a vér még eddig sosem tapadt.
Ma már az én oltárom a magam háza, vallásom a kultúrámban talált otthonára.
Ha örök útra kelek én és napfényben a végtelen mezőkön sétálok, ott a virágok mesélik el nekem, hogy nem félnek a farkastól, mert Ők nem szeretik a virágot…
Érchegyi Csaba Rudolf
Létrehozva: 2021. 05. 16.
Jelen irodalmi mű, a szerzői jogvédelem hatálya alá tartozik.