Egy lépcső mi a fán tekeregve vitt engem az égbe, fokain emelkedtem s egy felhőről léptem az égszínkék égbe.
Gondolatok sugallták, hogy az élet a tudás útja felfelé vezet, hogy milyen hosszú lesz és meredek, még az isten se mondja meg.
Fentről alánézve mindent láttam. Egy térkép volt alattam s a napfényben csillámló tenger gyémántszőnyegét az emlékembe zártam.
Rá kellett jönnöm út közben, hogy a lépcsőt én magam építettem s a világ teteje ott van, ahova én azt tettem.
Út közben eggyé olvadtam a világgal, anyagokba születve vándoroltam,…hol sok mindent láttam. Voltam kavics és delfin is,… az óceánokat jártam az öblökig.
Az utam során a szennyesem is kimostam s hófehéren már a mennyország kapuját keresve, hirtelen ott voltam.
Kopogtam s vártam, de egy nyitott ajtó előtt álltam. A saját hangom hívott be és megrémülve láttam, hogy gyerekként a fényben ott álltam.
Egy új család várt engem kiket fentről láttam, áldásként érkeztem s amíg nem beszéltem, a szememmel üzent nekik, hogy én rátok vártam.
Érchegyi Csaba Rudolf
Létrehozva: 2021.04.25.
Jelen irodalmi mű, a szerzői jogvédelem hatálya alá tartozik!