Egy nő mosolyára ébredtem, szemének fénye forró lángot gyújtott bennem, holdjának még harmatos csókja, a csillagokhoz emelt engem.
A platán sor árnyékából született. A fényre kilépve, mint egy ringó hajó a lágy szellőben felém közeledett. Csipke kalap volt a fején, talán fehér, karimája méretes…
Feltűnő személye tálcán kínálta a csendet, s testét a fákon át fésült napfény melengette. Kopogó cipője a merengőket lazította, illat fátyolát uszályként húzta.
Egy kávézóba tért be s helyet foglalt, mint egy dáma. A pincér lába gyökerezett, a pillantását látva. Lángoló ajka kék szemében szunnyadt, ült, s várt a mostban…
A pincér kisvártatva színe elé járult, munkája hirtelen élmény lett, s ámult-bámult. Sajgó lábát a parfüm glóriája feledve borogatta, rügyként pattant, mosolyogva.
Ébredezett a város…, s a korzó hangos csevegések közt volt még álmos. Nyárfa virágaként telt meg lassan a sétány, s a templom harangja, a lelkeket hívogatta már.
A kávézó illata a sétány virágait szólongatta, s színeiben beleolvadt e gyönyörű dáma. Csak az idő maszatolta el képét, mi a férfiszívet hangolta, s gyújtotta a korzót lángra…
Érchegyi Csaba Rudolf
Visegrád, 2024. 03.30.
Jelen irodalmi mű, a szerzői jogvédelem hatálya alatt áll.