Mélyen szántott barázdák arcomon, őszülő szakállam ajkamon, s a fejem ezüst hajkoronája, ez minden vagyonom.
Kirabolt lelkem s a széttépett szívemből csorgó vér melegíti testem, minden cseppjére emlékszem, s ez vitt el engem.
Elme háborodott lettem, átvittek egy üres világba hol némán tárgyaltak velem, s üzenték nekem, hogy a pokol nincs hiába.
Nem készülök vissza elhagytak sarjaim, nem vár már senki ki jövőt kovácsolna e falakon.
Törtem, zúztam, üvöltöttem, s egy kristályt hasítottam szét, miben a világom láttam benne, mi volt rég.
Ezek után némán tárgyaltam én is, jöttek az őrültek kiket megtanítottam én is.
Később elcsendesült minden, hideg volt, s a hold sehol, halott szívem már testemen kívül dobogott, s ütemében üzente újra megszülettem, de annak a neve már nem pokol.
Érchegyi Csaba Rudolf
Létrehozva: 2021.02.10.
Jelen irodalmi mű, a szerzői jogvédelem hatálya alá tartozik.