Lombos fa árnya takart be a nap alatt. Hűs szellő kócolta ritkuló hajamat.
Előttem csillogott a Duna, vizében fürödtek gondolataim, s én egy padon ültem, szótlanul.
Lovagi torna zajlott, ágyúk dörrentek, fentről nézve a nép lavinaként az utcákon hömpölygött. A csend sehol…, az erdőben talált magára, árva volt…, mindenki barátja.
Meguntam s felálltam, lépésben indulva számolva az időt. Cipőm orra hegyes volt, nagyujjam belőle majdnem kinőtt. Álmos gondolataim ölte meg, utáltam őt…
Forróság volt…, ritka hűs szellő bujdosott a városban. Sivatagi koldusként kerestem őt, s ha megtaláltam, homlokom pergő gyöngyeim csente…, s törölte arcomon.
A nap perzselt, a kereskedők lázban égtek, portékájuk a nap tüzében ragyogtak készen. Király, herceg, s a nép forró szomját oltotta. Étkek illata, korgó gyomromat izgatta.
Eljárta a nap delét, nyugat felé vándorolt. Az utcai forróságot a szél mosta el…, s a vásári zsivajt a dobok hangja vitte el.
Fáklyák lobbantak, s zászlók lengettek!
Büszke lovagok egykori hadához a torna katonái ma így üzentek:
véres csaták helyszínét mi nem temettük! Kürt s dob szavával hívunk benneteket, él az eszme …, s emléke, nem feledtük…!
Érchegyi Csaba Rudolf
Visegrád, 2023.07.10.
Jelen irodalmi mű, a szerzői jogvédelem hatálya alá tartozik.