Mocsárban ragadtam.., egy faágért kiáltok, s csendben figyelem a süllyedő világot.
Ma hontalan szónokok akarják törölni jókedvem, pusztítják hazám, s vele egy ideje nemzetem.
Gondolatom tőlük sáros.., hallom a közeli patak vízét, a kőhöz beszél, imádságos!
Halottak járnak felettem a térben, nem nyugszanak addig, míg sírjukra egy igaz ember sem ébred.
Tömegsírokból ordítanak: süket és vak emberek.., veletek hamis kását etetnek, már egy ideje !
Magyarok, hazám népe, tudjátok meg szívetek gyökere, nyelvetek éke…
Öreg nemzetünk égig érő fáján járva, összeköt minket a két világ koronája. Vérünket sokszor patak mosta, de ma fényes elménk ébredezik, várjatok.., hamarosan fordul a kocka.
Érchegyi Csaba Rudolf
Visegrád, 2023.02.08.
Jelen irodalmi mű, a szerzői jogvédelem hatálya alá tartozik.