Megmagyaráznék egy mondatot, de a vesszők megállítanak,
s a pontok holtak ott.
Nincs értelme a gondolatnak, mert az érzés temette a mondatot,
így a kezem sem írhatta már le, mit gondolok.
A szó fojtogatott, s mintha hallottam volna egy sugallatot.
A lélek hangja volt, s így szólt hozzám:
Szavaid láncával temettél egy gondolatot,
s a sírján nyíló virág szülte neked a pillanatot.
Pirkadatkor a felkelő nap hozta el a világod,
mi gyújtott fényt benned s megértetted mi hiányzott.
Az érzéseim ma már szabadok, nem temetem őket csak hallgatok,
s a mély csendben egy tollat ragadok.
Érchegyi Csaba Rudolf
Létrehozva: 2021.02.05
Jelen irodalmi mű, a szerzői jogvédelem hatálya alá tartozik.