A nagymarosi bozontos dombokon, mint egy-egy karosszék álltak a házak. Visegrád arcát abból nézték, s a folyó, mint egy szekerce vágott bele a föld vonalába.
A kompon lágy szellő fújdogált, s a furulya szavát a hajó dízelmotorja zúgta át.
Tavasz dagadó keblére született az élet, szemem tolla jegyezte be elmém regényébe.
E tájban álmodozó tekintetek utaztak most velem, a komp zajában a szótlanság idillt teremt. Forgott a film, s vele az idő pergett, így jutott nekem is a Duna parkettjén a szerep.
Délelőtt volt, a nap serényen gereblyézte át a tájat, helyenként sötét foltok voltak, de ahogy emelkedett, újra járta. Illatok s színek keltek itt egybe, csicsergő madarak voltak a fákon telepekbe.
A tavasz karmestere elevenen vezényelt, s ahova mutatott, új csodák születtek a régi helyére. Színek néma szimfóniája kísért a fény oltárán, s bölcsőmbe ringatott el…, itt a Dunakanyar folyóján.
Érchegyi Csaba Rudolf
Visegrád, 2024.04.06.
Jelen irodalmi mű, a szerzői jogvédelem hatálya alatt áll.