A jövő inasai mindig egyszerre léptek, menetelnek uruk parancsára, félre sohasem lépnek. Ember alkotta időgépek, visszafelé soha, csak előre néznek..
Közelre évek óta nem látok jól, a korom úgy döntött, hogy már elég volt… Ma messzebbre látok…, földes lábát az idő belém törli, nem kell mindent elnéznem, velem ő így közli…
A távol elérhető, nem kell semmit tennem, a konyhaszéken ülve a tenger hullámzik, s zúgolódik bennem. Tükrében Panama, hol én kolibrit etetek, turistaként lenni nekem így is jó, szeretem…
Az esti fáradtság, mint egy ábrándozó koalát döntene ágyba, de az ide s tova marasztal engem a konyhába. Ásítozva elharaptam képeim, s elindultam lassan az ágyamhoz, visznek lépteim.
Ábrándok mosolya ragadt arcomon, hálómba belépve izzó csonka sólámpám a lenyugvó napsugarait festi fel a falakon. Hallom, ahogy kint dúdol a szél, s a telihold benéz az ablakon, megigéz…
Ezüst fénye a narancs izzó bársonyát simogatta, s egy emlékmű üresen állt az asztalon kiszáradva. A váza, néhai virágaim nyugvó helye, az idő kegyetlen volt, őket benne csendben eltemette…
Szemhéjjam takart be…, vitorlám repített tova emlékeim tengerén, hol forró csókok párologtak el, s hulló könnyük alatt bőrig áztam én. Benne mennydörgő villámok csaptak le rám, s a fagyos óceán jegén égtem el, mint egy eltévedt fekete hóvirág…
Érchegyi Csaba Rudolf
Visegrád, 2024.03.05.
Jelen irodalmi mű, a szerzői jogvédelem hatálya alá tartozik.