Az esti napfátyol képét felettem a felhő fűszerezte, s a város narancsos szürke hálójának részletét, világos zakómra rajzolta le.
A nap dunyhája alá, ágyba tért. Estbe születő álmos gondolatok ébredtek s aludtak el, csak a csend ígért…
A körúton sétáltam, este volt, hallgattam a buszok távoli moraját, mi a szélben robogott, s halkan távozott a sötét félhomályon át.
Fázni kezdtem…, s feltört bennem a holnap képe… Pislákoló fáradt elmém, sajgó lábaim színpadán a másnap eseményeit játszotta el nékem…
Egész testem égett, gondolatom a napot búcsúztatta, bízva reméltem, hogy egy új nap első lépésében nem botlom el a holnaphoz szólva.
Az otthonom járt eszembe, hol első nagy leheletem, majd fekhelyem köszöntve simogatja, s a másodikkal elmém csitítom el, a mai napot átgondolva…
Éjfélre hazaérve, mint roskadó épület zuhantam az ágyba, s a nyitott ablakon átszűrődő holdfény alatt, egy őszi bús tücsökzenekar kísért engem, s vitt át az álom otthonába…
Érchegyi Csaba Rudolf
Budapest, 2023.09.30.
Jelen irodalmi mű, a szerzői jogvédelem hatálya alá tartozik.