Egy nap egy borozóban torkom ecseteltem. Borostás boros társak a mámorban énekeltek.
Tudatmódosult mosolyok mosták itt minden búnak baját, füstben szálló igék, igaz mesék voltak, vagy történetek talán…
Aggok is voltak ott, s atyák. Az idő múlásában temetkezve csendben látták-hallgatták, ahogy az elme megadja magát.
A borozó tündére, Rozi. Mosolya Sanyi bácsira emlékeztetett, foghíja szegletes, alsó ajka öblös, mint duzzadt keblei…, színe vörös.
Teátrális jelenetek s ígéretek voltak zárás előtt, betintázott képzetlen színészek fizetni álltak sorba Rozi pultja előtt.
Lassan esteledett, beásított a sötétség az ablakon. A borozó erőtlen hangját a csend folytogatta, s lágy szellő surrant be… simogatva suttogott.
E világban volt itt egy hanyatló világ, hol az egybegyűltekre később rátalált az illuminált magány. Igazságot kerestek volna itt talán…?!
Kisvártatva, Dionüszosz rabjai közt a holnapért mentem haza. Mosolyfürdőt vett gondolataim hullámai ringattak el, s tükrében Rozi mosolya…
Érchegyi Csaba Rudolf
2023.02.26.
Jelen irodalmi mű, a szerzői jogvédelem hatálya alá tartozik.