Fülembe suttog már a tavasz, újra eljött hozzám. Az Égapa s a Földanya, mint gyermekét szülte újjá.
Fényben úszó fehér dunyhák foszlanak felettem, közöttük madarak hajóznak, szárnyalnak sebesen.
Nyarat igéző napsütéses delek, alatta verítékem sincsen, végig simogatja a földet, ébredezik s nyílik minden.
Álmosak a bokrok, a fák, nyújtózkodnak az ég felé, fakadó rügyeik, mint csecsszopók, isszák a nap tejét.
Lágy szellőben táncolnak a levelek, Aeolus adja ritmusát. Koncertteremmé vált az erdő, s minden patak duzzad már.
Kecsesen hajlongó szép virágok, harmatos könnyeiken a fény korcsolyáz. Mohák szőnyege sietve öregszik, alóla tör fel a sok virág…
Az erdő lakói is gyülekeznek, mint az éhes királyok, közös országukban csendben lakmároznak, élik világuk.
Estbe borul lassan a táj, ki mindig is az éjjel hált. Nem dalolászik a szél, csend honol, s alszik benne a sok király…
Érchegyi Csaba Rudolf
Visegrád, 2023. 02. 14.
Jelen irodalmi mű, a szerzői jogvédelem hatálya alá tartozik.