Büszke magyarnak lenni, de szép. Állok hazám előtt emelt fővel, s attilában tisztelgek én.
Bölcsőm nyelvében születtem. Anyám első szava, mennyei csilingelő, szívemben olvadó dallamos hangja, búfelejtő.
Az embernek arany-korában a diófa alatt gyorsan telik az idő. Hűs árnyékában fürdöm én most, s merengek az ég felé.
Egy hulló falevél üzen: jő az ősz, s könnyei közt andalog el a nyár,
mint egy elhagyott szerető, a viharban távolodik már.
Furcsa érzés, az évszakok vonatán utazni. Robog velem négy állomáson át, az idő vágányáról nem tér le, meg nem áll.
Az évszakok is velem változnak, előttem tépik s rázzák a föld ruháját.
S néha felordít a csend,… hallom a föld szívének dobbanását.
De eljő a nap, mikor térdek kopnak, emberek rettegve sírva fohászkodnak.
S csak egy Isten lesz, ki bölcsőt adhat, a természet az,… miben az ember megfoganhat…
Érchegyi Csaba Rudolf
Visegrád, 2022.07.01.
Jelen irodalmi mű, a szerzői jogvédelem hatálya alá tartozik.